Jumelle, az elrejtett hegy

- Svájcban az ételeknek alig van ízük.
- Még fűszert sem használnak ?
- És Svájcban az emberek nem isznak kefírt.
- Még tejük sincs ? Nehéz elképzelni.
- Nem nehéz, ha megpróbálja.

Valami ilyesmi dialógus folyhatott volna le Forrest Gump és John Lennon között, ha Svájcban lett volna anno a ping-pong mérkőzés. :-) Nekem meg ez járt folyamatosan az agyamban, amikor végre a sok-sok sziklacsúcs között megtaláltuk, melyik is a Jumelle.

Na de kicsit előre szaladtam a sztoriban.

Aigle, Svájc hajnali 9 óra... Ez is csak egy olyan nap, mint a többi. Kicsit borult időjárás, de azért bizakodóak vagyunk, hátha ma nem fog esni. Évivel autóba szállunk és meg sem állunk Fermont községig. Itt egy kicsiny úton bevetődünk a tanyavilágba és kanyargunk fel-le az össze-vissza utakon. Tehenek néznek be az ablakunkon és mi pedig teljesen elveszetten egyre magasabban és magasabban járunk autónkkal a rettentő szűk utacskákon.

Egyszer csak egy német párba botlottunk, és együtt tekeregtünk tizen kilométereket a tanya-labirintusban. Egyszer csak zsákutcába tévedtünk és egy helyi gazda, aki csak svájci franciát beszélt – azt is erős tájszólással – elmagyarázta, hogy amit mi keresünk, az ott van pont a háza felett. Hiába tekergettük a kalauzt, hiába mentünk jobbra-balra, előre-hátra, semmilyen szögből nem stimmelt sem a könyvben szereplő fotó, sem a falrajz. Egyedül a csúcskereszt volt ott a helyén, de ez nekünk kevés egyezőség volt.

További tekergés után és még néhány száz méter szintkülönbséggel feljebb azonban megtaláltuk a Helyet. A német párocska nekilátott ebédet főzni, mi azonban Évivel ennél jóval türelmetlenebbek voltunk, így hamar összepakoltunk és elindultunk a bércek irányába.

Átvágtunk egy réten, elértünk egy drótkerítéshez és utána hegymászóösztönöm azt súgta, hogy a beszállást a kerítés mellett felfelé menetben tudjuk leghatékonyabban megközelíteni. Mennyire unalmas napunk lett volna, ha eme ihlet akkor nem ragadott volna el ! :-)

Az első óra még nem is volt vészes, hiszen csak felfelé haladtunk egy szép alpesi legelőn, s bár a felhők semmi jóval nem kecsegtettek, azért mi csak meneteltünk felfelé a gerinc irányába. Dél felé már látszott a Jumelle 2088m magas karcsú tömbje és a borda, az Aréte hívogatóan tornyosult előttünk. Felértünk a gerinc alá és szintben elkezdtünk gyalogolni. Az éjszakai eső kissé (értsd: nagyon) csúszóssá tette a füves, köves, sáros terepet. Amikor már kiszólóztuk egy alapfokú tanfolyamnyi mászóutat, egyszer csak megérett bennünk az az addig mélyen szántó gondolat, hogy talán nem ez a megközelítése áhított sziklánknak.

"Forduljunk vissza?" - "Forduljunk." Az eső elkezdett szemerkélni, majd zuhogóvá vált. Mi csak csúszkáltunk össze-vissza a sáros füvön. Rájöttünk, hogy amit mi ösvénynek véltünk felfedezni, nem más, mint a helyi zergék útvonala. Legalábbis az ösvényen levő „bogyókból” erre következtettünk.

A visszaút borzalmas volt. Fűszálról fűszálra kapaszkodva ereszkedtünk a völgy felé, közben azon izgulva, mikor csúszunk meg annyira, hogy a téli magashegyi anyagból is bemutassunk egy eszköz nélküli kicsúszásmegfogást, csak éppen sáros, törmelékes lejtőn. Az égiek azonban szerettek bennünket és megkíméltek, ám cserébe újabb tréfába kezdtek velünk: kisütött a nap.

Ha már fél napot eltöltöttünk azzal, hogy fel-alá sétáltunk az alpesi vadonban, hidegben, esőben, akkor az a minimum, hogy a napsütötte tájon megnézzük legalább a beszállást közelről. Egy viszonylag jól járható vízmosáson keresztül leereszkedtünk a völgybe és csodák-csodájára, kőkupacokkal – steinmann-okkal jelölt ösvénybe botlottunk. Hegymászó ösztönöm azt súgta, itt az időnk, kövessük őket.

Mormotalyukakkal tarkított legelőn keresztülsétáltunk, átléptünk egy működő villanypásztort – aki szereti az izgalmakat, nyalogasson meg egyet – és folytattuk az utat a Jumelle felé. Az eső közben szemerkélni kezdett, de bennünket ez már nem tudott eltéríteni eltökélt szándékunktól: ha addig élünk is, a beszállást látni fogjuk testközelből.

Már közel jártunk célunkhoz, amikor egyszer csak eget zengető sikítást hallottam hátulról. „Úristen, Évi megcsúszott és lezuhant?” - ez volt az első gondolatom. Hátrafordultam, de Évi stabilan ácsorgott a hegyoldalban, miközben egy mezei nyúl ugrándozott tőle el néhány méterrel, majd kíváncsian vizslatott bennünket.
Hol van, ami így megijesztett ? A nyúlon túl ? - kérdeztem.
Nem, a nyúl az.
Berittyentettem, úgy megijedtem.
A nyulat lefotóztam, majd Sir Lancelot bátorságával folytattuk utunkat. Az érdekesség az volt, hogy egy odút találtunk a hegy lábánál. Bíztam benne, hogy ez nem Kerberot barlangja, amelyet a rettegett szörny őriz és nem ötven férfi komplett csontvázát találjuk a mélyében. Helyette frissen vágott tüzelőt és nem túl régi hamut leltünk benne. Az eső már egészen komolyan esett, de most már úgy voltunk, ha már eddig eljutottunk, akár fel is mászhatnánk legalább az első kötélhossz végéig.

Felvettük a beülőket, átszedtük a kötelet és irány a szikla. Az első kötélhossz amúgy is könnyű négyeske volt, ráadásul nem is túl hosszú. A bal kezem irányában egy merő tejfölt láttam, a köd annyira beborított mindent, jobb felé pedig a völgyet, ahonnan felsétáltunk a szikláig.
A szikla tökéletesen tapadt még nedvesen is, így megszavaztuk az út folytatását. Ennél vizesebb már nem lehet, mi is bőrig áztunk, úgyhogy minden mindegy, irány a csúcs.

Három 5a (V+) nehézségű gyönyörű hossz után egy párkányra értünk, ahol szintén találtunk némi tüzelőt. Innen még egy 5c+ -os (VI/VI+) kötélhossz vezetett a Jumelle csúcsáig. Ezt is gyorsan megmásztuk egy szép táblán keresztül és egyszer csak fent találtuk magunkat a hegy tetején. A köd teljesen eloszlott, csak azt láttuk, hogy az eddig ködbe vesző táj valójában legalább 5-600m-rel lejjebb folytatódott talaj formájában, addig csak víz és levegő. Víz = eső... zuhogó eső.

Kötelünket befűztük az ereszkedő-standba és megkezdtük a lemenetet. A víztől jól megdagadt, így kicsit lassabban ment a haladás. Ellenben az ereszkedő eszközeink nem melegedtek át. A harmadik kötélhosszban találtam egy elhagyott expresszt. Ezt már felfelé is felfedeztem, csak akkor nem értem el, de most volt alkalmam elingázni érte.

Az ereszkedést pont a barlang szájánál fejeztük be. Gyorsan elraktuk a felszerelésünket és végtelenségig tartó lemenetbe kezdtünk, vissza az autónkhoz.