2010. november 28., vasárnap

Szívműködés sportélettani jellemzői

A 19. század végén, 1899-ben írták le tudományos közleményben először, hogy a szív működése javítható állóképességi edzéssel.
A szervek, így az izomzat ellátása tápanyaggal és az anyagcseretermékek elszállítása onnan nyugalomban is a szív és vérkeringés feladata, még inkább érvényes ez fizikai aktivitás közben, amikor megnövekszik az oxigén és tápanyag iránti igény, elsősorban az izomzat részéről. Ennek kielégítésére megváltozik a keringő vérmennyiség eloszlása is, az egyéb szervek kevesebb vért kapnak, hogy a többletet a dolgozó izmok kapják meg. A kisvérkör, amelynek feladata a szívből a tüdőbe eljuttatni az oxigénben szegény és széndioxidban dús vért és a tüdőből a szívbe szállítani az oxigénben dús vért, valamint a nagyvérkör, amely a szívből a szervekhez juttatja az oxigénben dús és onnan szállítja el az „elhasznált" vért együttesen alkotja a vérkeringést.

Az az oxigén mennyiség amelyik a tüdőből eljut az izmokhoz, függ a szív teljesítményétől. A szív működése közben összehúzódik (szisztolé) és elernyed (diasztolé). Az egy összehúzódás által kilökött vérmennyiséget nevezzük verőtérfogatnak. Ha a verőtérfogatot szorozzuk az egy perc alatti szívösszehúzódások számával (ezt nevezzük szivfrekvenciának) - ez egészséges emberben megegyezik a pulzusszámmal - akkor kapjuk meg az u.n. perctérfogatot (ez nyugalomban 4,5-6,5 l).

A perctérfogat mellett a másik tényező amelyik az oxigén felhasználást meghatározza, hogy mennyi oxigént képes a vérből kivonni a működő izom, vagy egyéb szerv. Ez az arterio- venosus különbség.
A szív teljesítményét a perctérfogat határolja be, az állóképességi teljesítőképesség pedig egy adott időegység alatt felvett oxigén mennyiségének a függvénye. Fokozatosan emelkedő intenzitású dinamikus terheléssel párhuzamosan nő a verőtérfogat, amig a szív el nem éri a 130-150/perces szívfrekvenciát. Ezt követően a szívfrekvencia tovább nőhet a terhelés folytatása esetén, serdülőkorban elérheti 205-220/perc értéket is, azonban a verőtérfogat a frekvencia növekedésével már nem nő párhuzamosan.

Edzés hatására a szív alkalmazkodik a fokozott igényekhez, nő a szívizom összehúzódó képessége, a szív bal kamrája több vért képes befogadni, mindennek következményeként megnő a verőtérfogat. A sportolás közbeni magas pulzusszám és a megnőtt verőtérfogat eredményezi, hogy ilyenkor a perctérfogat is jelentősen megnő, a nyugalmi átlagos 6,5 l-ről akár 21 l/perc fölé is. Rendszeres edzés hatása abban is megmutatkozik, hogy fokozatosan megnő a szív tömege, ami a szívizom megnövekedésében nyilvánul meg. Ezt nevezik hipertrófiának, ami egészséges alkalmazkodási jelenség, szemben a beteg szívizom esetében is létező hipertrófiával, ami azonban ettől szerkezetileg eltérő.

Élettani szempontból megkülönböztetünk szimpatikus és paraszimpatikus idegrendszert, illetve ezek hatását. A szimpatikus idegrendszer azokat a funkciókat serkenti, amelyek valamilyen „készenléti", vagy „vész" helyzet esetén szükségesek, ezzel szemben a paraszimpatikus idegrendszer inkább fékezi ezt a „mozgósítást", serkenti a regenerációs folyamatokat. Az edzett szív működésének lényege,hogy nyugalomban fokozottabban érvényesül a paraszimpatikus hatás, viszont terheléskor az edzetlenekhez képest fokozottabban hatnak a szimpatikus tényezők. Ennek eredménye a sportolók lassabb nyugalmi pulzusa - ez az edzés hatás már fiatal korban is érvényesül -, a jobb oxigén kihasználás. Terheléskor az edzett szív magas szívfrekvencia mellett is tudja növelni a verőtérfogatot - szemben az edzetlenekkel - s ezáltal a perctérfogatot is.

Az edzett és edzetlen szív teljesítménye közötti különbséget terheléses viszonyok között szemléltetik az alábbi adatok:


Pulzuszám
Verőtérfogat
Perctérfogat
Edzett
180/perc
20-60 ml
32-34 l
Edzetlen
180/perc
20 ml
20-22 l
A vérkeringést befolyásoló, illetve hatékonyabbá tevő adaptációs folyamatokat kiegészítik a perifériás alkalmazkodással kapcsolatos jelenségek:
  • javul a szervek, így az izomzat hajszálerekkel való ellátása állóképességi edzés hatásra, ami szintén az oxigén ellátás javítását célozza;
  • az izmokon belül is hatékonyabbá válik a vér eloszlása;
  • növekszik az aerob és anaerob anyagcserében részt vevő enzimek aktivitása.

2010. november 26., péntek

A hegymászók nem járnak mászófalra?

Valamikor régen hallottam azt, hogy egy magára valamit is adó hegymászó nem jár mászóterembe, mászófalra mászni. :-) Még az elején szeretném leszögezni, hogy a magam részéről messze nem értek egyet ezzel a megjegyzéssel!

Edzés

A téli időszakban, amikor korán sötétedik, amikor a sziklafalak szó szerint jéghidegek, hol lehetne jobban edzeni, formában tartani magunkat, ha nem egy mászóteremben ?

A sziklamászás egyik legfontosabb erőnléti kelléke az ujjak erejének fejlesztése. Ha egy jó harmad évet kihagyunk, mondjuk novembertől március elejéig, akkor bizony az alkar ereje elszáll és az idényt alapozással kell kezdenünk, vagyis a csúcsformánkat csak később érjük el.
Mennyire butaság lenne elvesztegetni ezt az időt!
Normális edzéssel viszont mászótechnikánkat, erőnket akár fejleszthetjük is télvíz idején és így tavasszal akár magasabb szintről is indulhatunk, mint ahol előző évben abbahagytuk.

Személy szerint én is jobban szeretek sziklát mászni, mint teremben, de a falmászás jótékony hatását mindenképpen érzékelni lehet, az idény kezdetén.

Önálló sportág

A falmászás önálló sportággá nőtte ki magát. A falmászás az egyik legbiztonságosabb módja a vertikális helyzetváltoztatásnak és amellett, hogy rendkívül szórakoztató elfoglaltság, alakformáló és mozgáskoordináció-fejlesztő hatásai sem elhanyagolhatóak.
Falmászás sportágban versenyeket is rendeznek nehézségi, gyorsasági és boulder kategóriákban, a világjátékok egyik leglátványosabb sportága.

Szóval aki azt állítja, hogy a falmászók szimpla papundekli-mászók, nagyot téved. Egy komoly műfalas teljesítmény eléréséhez legalább olyan mennyiségű és minőségű munkát kell befektetni - természetesen más kondícionális és technikai képességek fejlesztése mellett -, mintha az ember az Everest-et próbálná megmászni!