A 2097 méter magas Mont Aiguille a Francia Elő-Alpokban van. Elbűvölő sziklatorony, amelyet 1492-ben - tehát Amerika felfedezésének emlékezetes évében - VIII. Károly király parancsára Antoine de Ville prefektus mászott meg. Csak kötéllétrákkal és más mesterséges segédeszközökkel tudták meghódítani, miért is az alpinisták történelme "A végletes hegymászás megszületése" alcím alatt jegyezte föl az eseményt.
Ködös napon érkeztünk oda, és talán éppen a köd tette, hogy minden olyan különösnek tetszett körülöttünk... Ott toporogtunk a Mont Aiguille vagy háromszáz méter magas sziklafalának tövében, és elvesztvén a ködben a tájékozódó képességünket, nem tudtuk, hol fogjunk bele a megmászásába. De éppen akkor, amikor már szét akartunk oszlani, hogy jobbra is, balra is körülnézzünk a szokott út után, mélyen alattunk hangok hallatszottak. Kisvártatva a köd is fölszakadt, és akkor elénk bukkant egy kis csoport. Lehettek vagy tízen, és hosszútávfutóként törtek fölfelé a törmeléklejtőn.
Hosszútávfutóként ? Egyszerre csak megint leereszkedett a ködfüggöny. Valószínűleg becsaptak bennünket az el-elsuhanó ködfoszlányok. Micsoda bolondság... Futni fölfelé egy törmeléklejtőn !
De hirtelen, közvetlenül alattunk, kövek gurultak - és, íme - férfiak, keresztbe vetett kötél a mellükön, zihálva, verejtékezve futnak a hegyre. Ahogy fölfedeztek bennünket, megálltak.
- Halló ! - kiáltottuk feléjük.
Semmi válasz. Az első belenyúlt a hátizsákjába, és előráncigált egy rőfnyi kolbászt, a másik egy rúdnyi kenyeret, a harmadik egy konyhakést. Az első szeletelte a kolbászt, a második a kenyeret, a harmadik meg osztotta a kolbászos szendvicseket...
- Halló! - kiáltottuk megint feléjük. Ismét semmi válasz. Némák maradtak, egymással sem váltottak egyetlen szót sem. Farkasmohósággal faltak.
Visszamentünk egy darabon, és megkérdeztük az egyiket, hol vezet a szokott út a Mont Aiguille-re. Némán rámutatott az egyik társára, az meg a ködbe bökött a késével: arra van. Van-e másik útja is? Jobb felé meredek sziklakéményeket találunk, mondta. Hogy milyen nehezek? Harmadik, negyedik fokozatúak. Ezzel hátat is fordított, mint akit kimerített a sok beszéd, és harapta tovább a kenyerét.
Amikor Antoine de Ville annak idején meghódította a Mont Aiguille-t, egy pap, két ügyvéd és egy királyi lajtorjamester kísérte.
- Ugyan, üss már kupán - könyörgött Hansl -, különben még azt hiszem, Antoine de Ville van itt a szemem előtt, meg az emberei, akiket a hegy szelleme elvarázsolt.
Úgy döntöttünk, hogy felfelé a kéményeken mászunk. Keskenyek voltak és simák. Már megfejtettük a talányt, miért futottak a franciák a szakadékban. Valószínűleg le akartak izzadni magukról néhány kilót, mielőtt begyömöszölték volna magukat ezekbe a sziklakémény formájú "léfacsarókba".
A Mont Aiguille csúcsa egyetlen hatalmas rét. Maga Antoine de Ville is valóságos csodának tartotta, hisz nincs ember, aki egy ilyen magányos, gigászi sziklaoszlop csúcsán pázsitszőnyeget sejtene. Ez a nap azonban még egy csodát tartogatott a számunkra: a rét, a széles, kék égbolt alatt csupa verőfény, a Mont Aiguille sziklafalai viszont felhőtengerbe buktak. Mi hát napsugaras réten ballagtunk a csúcs felé, amelyet nem kereszt, hanem egy messziről kivehetetlen Valami jelölt.
Ahogy közelebb értünk, megláttuk, hogy talicska, benne lapát, meg kapa. Közben már észrevettük, hogy itt-ott föltúrta valaki a talajt... és most itt ez a talicska a szerszámokkal. Ki hozta föl a holmikat a Mont Aiguille függőleges sziklafalain ? S hogyan ? Nehéz és nagy talicska volt.
- Gyerekek - szólt Fritzy -, nem az én orromnak való ez az orom.
- Lehet, hogy egy dilis lakik idefönn ?
...
Karl Lukan: Hegyek csavargói (1964)
Ködös napon érkeztünk oda, és talán éppen a köd tette, hogy minden olyan különösnek tetszett körülöttünk... Ott toporogtunk a Mont Aiguille vagy háromszáz méter magas sziklafalának tövében, és elvesztvén a ködben a tájékozódó képességünket, nem tudtuk, hol fogjunk bele a megmászásába. De éppen akkor, amikor már szét akartunk oszlani, hogy jobbra is, balra is körülnézzünk a szokott út után, mélyen alattunk hangok hallatszottak. Kisvártatva a köd is fölszakadt, és akkor elénk bukkant egy kis csoport. Lehettek vagy tízen, és hosszútávfutóként törtek fölfelé a törmeléklejtőn.
Hosszútávfutóként ? Egyszerre csak megint leereszkedett a ködfüggöny. Valószínűleg becsaptak bennünket az el-elsuhanó ködfoszlányok. Micsoda bolondság... Futni fölfelé egy törmeléklejtőn !
De hirtelen, közvetlenül alattunk, kövek gurultak - és, íme - férfiak, keresztbe vetett kötél a mellükön, zihálva, verejtékezve futnak a hegyre. Ahogy fölfedeztek bennünket, megálltak.
- Halló ! - kiáltottuk feléjük.
Semmi válasz. Az első belenyúlt a hátizsákjába, és előráncigált egy rőfnyi kolbászt, a másik egy rúdnyi kenyeret, a harmadik egy konyhakést. Az első szeletelte a kolbászt, a második a kenyeret, a harmadik meg osztotta a kolbászos szendvicseket...
- Halló! - kiáltottuk megint feléjük. Ismét semmi válasz. Némák maradtak, egymással sem váltottak egyetlen szót sem. Farkasmohósággal faltak.
Visszamentünk egy darabon, és megkérdeztük az egyiket, hol vezet a szokott út a Mont Aiguille-re. Némán rámutatott az egyik társára, az meg a ködbe bökött a késével: arra van. Van-e másik útja is? Jobb felé meredek sziklakéményeket találunk, mondta. Hogy milyen nehezek? Harmadik, negyedik fokozatúak. Ezzel hátat is fordított, mint akit kimerített a sok beszéd, és harapta tovább a kenyerét.
Amikor Antoine de Ville annak idején meghódította a Mont Aiguille-t, egy pap, két ügyvéd és egy királyi lajtorjamester kísérte.
- Ugyan, üss már kupán - könyörgött Hansl -, különben még azt hiszem, Antoine de Ville van itt a szemem előtt, meg az emberei, akiket a hegy szelleme elvarázsolt.
Úgy döntöttünk, hogy felfelé a kéményeken mászunk. Keskenyek voltak és simák. Már megfejtettük a talányt, miért futottak a franciák a szakadékban. Valószínűleg le akartak izzadni magukról néhány kilót, mielőtt begyömöszölték volna magukat ezekbe a sziklakémény formájú "léfacsarókba".
A Mont Aiguille csúcsa egyetlen hatalmas rét. Maga Antoine de Ville is valóságos csodának tartotta, hisz nincs ember, aki egy ilyen magányos, gigászi sziklaoszlop csúcsán pázsitszőnyeget sejtene. Ez a nap azonban még egy csodát tartogatott a számunkra: a rét, a széles, kék égbolt alatt csupa verőfény, a Mont Aiguille sziklafalai viszont felhőtengerbe buktak. Mi hát napsugaras réten ballagtunk a csúcs felé, amelyet nem kereszt, hanem egy messziről kivehetetlen Valami jelölt.
Ahogy közelebb értünk, megláttuk, hogy talicska, benne lapát, meg kapa. Közben már észrevettük, hogy itt-ott föltúrta valaki a talajt... és most itt ez a talicska a szerszámokkal. Ki hozta föl a holmikat a Mont Aiguille függőleges sziklafalain ? S hogyan ? Nehéz és nagy talicska volt.
- Gyerekek - szólt Fritzy -, nem az én orromnak való ez az orom.
- Lehet, hogy egy dilis lakik idefönn ?
...
Karl Lukan: Hegyek csavargói (1964)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése