Szívműködés sportélettani jellemzői

A 19. század végén, 1899-ben írták le tudományos közleményben először, hogy a szív működése javítható állóképességi edzéssel.
A szervek, így az izomzat ellátása tápanyaggal és az anyagcseretermékek elszállítása onnan nyugalomban is a szív és vérkeringés feladata, még inkább érvényes ez fizikai aktivitás közben, amikor megnövekszik az oxigén és tápanyag iránti igény, elsősorban az izomzat részéről. Ennek kielégítésére megváltozik a keringő vérmennyiség eloszlása is, az egyéb szervek kevesebb vért kapnak, hogy a többletet a dolgozó izmok kapják meg. A kisvérkör, amelynek feladata a szívből a tüdőbe eljuttatni az oxigénben szegény és széndioxidban dús vért és a tüdőből a szívbe szállítani az oxigénben dús vért, valamint a nagyvérkör, amely a szívből a szervekhez juttatja az oxigénben dús és onnan szállítja el az „elhasznált" vért együttesen alkotja a vérkeringést.

Az az oxigén mennyiség amelyik a tüdőből eljut az izmokhoz, függ a szív teljesítményétől. A szív működése közben összehúzódik (szisztolé) és elernyed (diasztolé). Az egy összehúzódás által kilökött vérmennyiséget nevezzük verőtérfogatnak. Ha a verőtérfogatot szorozzuk az egy perc alatti szívösszehúzódások számával (ezt nevezzük szivfrekvenciának) - ez egészséges emberben megegyezik a pulzusszámmal - akkor kapjuk meg az u.n. perctérfogatot (ez nyugalomban 4,5-6,5 l).

A perctérfogat mellett a másik tényező amelyik az oxigén felhasználást meghatározza, hogy mennyi oxigént képes a vérből kivonni a működő izom, vagy egyéb szerv. Ez az arterio- venosus különbség.

A szív teljesítményét a perctérfogat határolja be, az állóképességi teljesítőképesség pedig egy adott időegység alatt felvett oxigén mennyiségének a függvénye. Fokozatosan emelkedő intenzitású dinamikus terheléssel párhuzamosan nő a verőtérfogat, amig a szív el nem éri a 130-150/perces szívfrekvenciát. Ezt követően a szívfrekvencia tovább nőhet a terhelés folytatása esetén, serdülőkorban elérheti 205-220/perc értéket is, azonban a verőtérfogat a frekvencia növekedésével már nem nő párhuzamosan.

Edzés hatására a szív alkalmazkodik a fokozott igényekhez, nő a szívizom összehúzódó képessége, a szív bal kamrája több vért képes befogadni, mindennek következményeként megnő a verőtérfogat. A sportolás közbeni magas pulzusszám és a megnőtt verőtérfogat eredményezi, hogy ilyenkor a perctérfogat is jelentősen megnő, a nyugalmi átlagos 6,5 l-ről akár 21 l/perc fölé is. Rendszeres edzés hatása abban is megmutatkozik, hogy fokozatosan megnő a szív tömege, ami a szívizom megnövekedésében nyilvánul meg. Ezt nevezik hipertrófiának, ami egészséges alkalmazkodási jelenség, szemben a beteg szívizom esetében is létező hipertrófiával, ami azonban ettől szerkezetileg eltérő.

Élettani szempontból megkülönböztetünk szimpatikus és paraszimpatikus idegrendszert, illetve ezek hatását. A szimpatikus idegrendszer azokat a funkciókat serkenti, amelyek valamilyen „készenléti", vagy „vész" helyzet esetén szükségesek, ezzel szemben a paraszimpatikus idegrendszer inkább fékezi ezt a „mozgósítást", serkenti a regenerációs folyamatokat. Az edzett szív működésének lényege,hogy nyugalomban fokozottabban érvényesül a paraszimpatikus hatás, viszont terheléskor az edzetlenekhez képest fokozottabban hatnak a szimpatikus tényezők. Ennek eredménye a sportolók lassabb nyugalmi pulzusa - ez az edzés hatás már fiatal korban is érvényesül -, a jobb oxigén kihasználás. Terheléskor az edzett szív magas szívfrekvencia mellett is tudja növelni a verőtérfogatot - szemben az edzetlenekkel - s ezáltal a perctérfogatot is.

Az edzett és edzetlen szív teljesítménye közötti különbséget terheléses viszonyok között szemléltetik az alábbi adatok:

	Pulzuszám	Verőtérfogat	Perctérfogat
Edzett	180/perc	20-60 ml	32-34 l
Edzetlen	180/perc	20 ml	20-22 l

A vérkeringést befolyásoló, illetve hatékonyabbá tevő adaptációs folyamatokat kiegészítik a perifériás alkalmazkodással kapcsolatos jelenségek:

• javul a szervek, így az izomzat hajszálerekkel való ellátása állóképességi edzés hatásra, ami szintén az oxigén ellátás javítását célozza;
• az izmokon belül is hatékonyabbá válik a vér eloszlása;
• növekszik az aerob és anaerob anyagcserében részt vevő enzimek aktivitása.

A hegymászók nem járnak mászófalra?

Valamikor régen hallottam azt, hogy egy magára valamit is adó hegymászó nem jár mászóterembe, mászófalra mászni. :-) Még az elején szeretném leszögezni, hogy a magam részéről messze nem értek egyet ezzel a megjegyzéssel!

Edzés

A téli időszakban, amikor korán sötétedik, amikor a sziklafalak szó szerint jéghidegek, hol lehetne jobban edzeni, formában tartani magunkat, ha nem egy mászóteremben ?

A sziklamászás egyik legfontosabb erőnléti kelléke az ujjak erejének fejlesztése. Ha egy jó harmad évet kihagyunk, mondjuk novembertől március elejéig, akkor bizony az alkar ereje elszáll és az idényt alapozással kell kezdenünk, vagyis a csúcsformánkat csak később érjük el.

Mennyire butaság lenne elvesztegetni ezt az időt!

Normális edzéssel viszont mászótechnikánkat, erőnket akár fejleszthetjük is télvíz idején és így tavasszal akár magasabb szintről is indulhatunk, mint ahol előző évben abbahagytuk.

Személy szerint én is jobban szeretek sziklát mászni, mint teremben, de a falmászás jótékony hatását mindenképpen érzékelni lehet, az idény kezdetén.

Önálló sportág

A falmászás önálló sportággá nőtte ki magát. A falmászás az egyik legbiztonságosabb módja a vertikális helyzetváltoztatásnak és amellett, hogy rendkívül szórakoztató elfoglaltság, alakformáló és mozgáskoordináció-fejlesztő hatásai sem elhanyagolhatóak.

Falmászás sportágban versenyeket is rendeznek nehézségi, gyorsasági és boulder kategóriákban, a világjátékok egyik leglátványosabb sportága.

Szóval aki azt állítja, hogy a falmászók szimpla papundekli-mászók, nagyot téved. Egy komoly műfalas teljesítmény eléréséhez legalább olyan mennyiségű és minőségű munkát kell befektetni - természetesen más kondícionális és technikai képességek fejlesztése mellett -, mintha az ember az Everest-et próbálná megmászni!

Egyesületi mászótábor

2010. november 12-14. között egyesületi mászótábort szervezünk tagjaink számára a horvátországi Paklenica Nemzeti Parkban.

Két nővel egyszerre...

Az egész úgy kezdődött, hogy tavaly beleszerettem Barbarába. Olaszországban, Arco-ban jártunk és szinte minden nap belebotlottam. Magas, csodálatos teremtés, egyszerűen nem tudtam levenni róla a szememet. Feleségem persze észrevette... egy ilyet nehéz elrejteni életünk párja elől. Úgy gondoltam, megmutatom neki is Barbarát...

Na de eddig a pikantéria... aki valaki szaftos pornó történetet szeretne olvasni, keressen inkább valami ilyen témával foglalkozó szakoldalt. :-)

Igazából Barbara az út neve, amit kinéztünk az Arco fölé tornyosuló Monte Colodri keleti és észak-keleti oldalán. Az út hossza 350m, amit 10 kötélhosszból lehet kimászni. Nittek elvétve akadnak, aki itt akar felmászni, vigyen közepes és nagy friend-eket, egy éksort, hevedereket és néhány kötélgyűrűt és váltógatyát vagy pelenkát. :-)

Az őszi bentlakásos tanfolyamunk végén jött el a várva-várt pillanat, hogy végre nekivághassunk ennek a gyönyörű, karakteres útnak. A beszállás kb. 10 perc sétányira volt a Zoo-kempingtől. Még a California Pizzeria előtt található egy kapu, mellette letaposott drótkerítéssel. Itt kell bemenni a beszálláshoz. A kis betonúton fel kell menni egy nagyobb placcig, innen pedig egyértelmű ösvény vezet a falhoz. A sziklára Vie Umberto, Barbara van felfestve.

Az első kötélhossz nagyon könnyű, egy rámpán kell elindulni felfelé és össz-vissz egy 3 méteres kapaszkodó van benne (V+)-ért, a többi II-III nehézségű. A végén egy fánál lehet standolni. Semmi extra.

A következő kötélhosszban volt egy csúszós, zsíros "pocak" átmászás V+ -ért, utána pedig egy füves repedésben kellett felmenni az újabb standpontig, ami egy ereszkedőkarikából állt.

A harmadik hossz összeköti az alsó rámpát egy felső rámpával. Egy sarokbevágásban indul és ajándékképpen még egy nitt is található itt. Aztán egy repedésben lehet piaz-technikával felmászni VI-os nehézségért. Ez maga a gyönyör: a fal kicsit áthajlik, ellenben nagyszerűen lehet kapaszkodni. Ráadásul itt is van egy nitt a repedés közepe táján. Alatta-felette friend vagy bucikőre vetett hevederrel lehet biztosítani,  fent pedig egy kis reibungtábla tetején egy fa törzsénél lehet standolni. Kellemes árnyékos hely...

A negyedik kötélhossz egy könnyű IV-es reibung. Ráadásul végig nittek vannak a falban. Nem túl sűrűn, a kötélhossz nehézségének megfelelő mennyiségben. A kötélhossz végén van egy kicsi felmászás egy párkányra, majd karikánál stand.

Innen egy táblamászás következik VI-ért. Ez nem túl hosszú kunszt, kb. 5-6m-nyi mászóka fel egy párkányig.  Apró fogásokkal, egyensúlyozósan indul a mászás. Először jobb kézre találni egy kétujjas fogást, innen balra kell kidőlni és lépegetni felfelé és meg is van a bal kezes kis fogás. Ha innen sikerült kiemelni a súlypontodat, akkor már viszonylag nagyobb fogások állnak rendelkezésre. A tábla tetején sétálni kell jobbra egy fa mellett, majd újból mászás következik egy könnyű, jól biztosítható (friend, ék) bevágásban és a végén stand. Ha felnézel, látsztik, hogy innen kezdődik a feketeleves.

Egy hatalmas tábla jobb szélén levő bevágásban kell felmászni. Aki nem szereti a pszichés terhelést, annak nem nagyon ajánlom. A 35m-es hosszban egyetlen nitt található az út 2/3-a körül. Az első 10 méter V+ nehézségű, ezt akár szólózni is lehet, de utána elkezd áthajlani a fal és innen közepes és nagyobb friend-ek, ékek, tricam-ek használhatóak. Már ha valakinek van kedve és energiája vacakolni velük. Bevallom őszintén én kb. 6-7m-ként raktam be eszközt és mellettük találtam két beszorult ezer éves friend-et, amiket megakasztottam.  Legalább lassították volna az esést, ha lett volna. :-)

A két friend között egy tricam berakása okozta a legnagyobb kihívást. Két lábammal kiékeltem magamat az enyhén felém dőlő bevágásban, bal kezemmel a bevágásban húzódó repedés peremét markolásztam, míg jobb kézzel megpróbáltam lefejteni magamról a kinézett tricam-et úgy, hogy közben lehetőleg ne ejtsek le semmit. Apránként bejátszottam a repedésbe, persze folyton ki akart esni. Én meg elkezdtem fáradni a hülye pózban. A jobb lábam egy kisujj-körömnyi bütykön álldogált, alattam kb. 7m-re az utolsó köztes, ami egy ki tudja mióta bent rohadó, ki tudja milyen állapotú, napszítta hevederrel ellátott friend volt. Nem túl bíztató. Aztán nagy nehezen megszorult a tricam. Legalábbis ezt akartam hinni és folytattam a mászást felfelé. Amikor megláttam a következő beszorult friend-et, örültem neki és ezt is megakasztottam. És igaz azt mondjuk, hogy talált eszközben sosem bízunk, azért én mégis úgy tettem, mintha teljes értékű köztes lenne. 

Aztán egyszer csak felértem a standba. Fantasztikus érzés volt. :-) 

Alattam az úton haladó emberek már egészen kicsinek tűntek, itt már fent voltunk kb. 200-250m magasan.

A stand egy karikánál volt. Egy #3-as friendet azért beraktam és ezt a két pontot összegeztem standnak.

A hetedik kötélhossz izgalmasan indult. Kitaláltam, hogy a fejünk felett kb. 10m-re levő szöget akasztom meg először, mert az egyetlen repedés a bevágásban olyan széles volt, hogy csak emberfej nagyságú eszközzel tudtam volna biztosítani. Szóval egy izgalmas szakasz következett, 20m-es zuhanást és kettes eséstényezőt megkockáztatva másztam fel a szögig. Utána egy kis fülkébe tudtam bemászni és itt találtam helyet egy #4-es friend-nek. Ezután egy jó kis plafonáthajlás következett, ami tetején volt egy nitt. Ez azért megnyugtatóan hatott. A következő 10-12m újabb köztesrakás nélkül telt el. A kötélhossz végig VI-os körüli nehézségű.

A bevágást elhagyva egy törős, borzalmasan rossz kinézetű párkányon sikerült standolni. Két rozsdás szöget találni itt. Innen érdemes jobbra elmászni, mert a kis fa mögött egy egész jó placc található és innen jól lehet biztosítani a következő szakaszt.

A nyolcadik kötélhossz egy kis táblával kezdődik, amit V-ös nehézségért lehet kimászni. A tábla felett egy bevágás következett, amit kéménytechnikával lehet kimászni. Bucikövekre lehet hevedereket aggatni, ill. a stand alatt 5-6m-re lehet találni egy elaggott szöget. A stand egy lapos kövön van, ami beszorult a bevágás két fala közé.

A kilencedik hossz megint finom VI-os mászás. Először a bevágás bal oldali falán kell felmászni, majd egy kis plafon következik. Jó fogások vannak a plafon és a fal közötti repedésben, nagyszerűen lehet kapaszkodni akasztáshoz: a jószívű útépítők megajándékozták az idáig eljutókat két darab nittel. 

A plafon után egy függőleges bevágás következik, amit kiválóan lehet ékelni, kötélgyűrűzni, friend-ezni. A nagyszerű mászás végén egy hatalmas párkányra érkezünk és itt egy nagy kőtömbnél lehet standolni. Legalábbis mi meglasszóztuk a tömböt és innen biztosítottuk egymást.

Az utolsó kötélhossz már semmiség az előzőekhez képest: Egy széles párkányon kell sétálni kb. 15m-t, majd egy könnyű repedésben kell mászni úgy 10m-t felfelé. Ha ez is megvan, akkor megmásztad a Via Barbarát. Gyönyörű út... tuti valami makrancos nőről nevezték el. :-) Nem adja könnyen magát.

A legegyszerűbb lejövet a Colodri via ferrata-n keresztül van. Ne felejtsd el beírni magadat a csúcskönyvbe menet közben a keresztnél ! Ha pedig vannak mazochista ambícióid, akkor ereszkedni is lehet, hiszen végig vannak nagyszerű ereszkedőkarikák a falban.

Horváth Gábor fotói rólunk, ahogy a harmadik kötélhosszt megkezdjük  »

Via Barbara VI, 350m, trad.

Garda-tó, Corno di Bo

Alapfokú sziklamászó tanfolyam egy napja... A Garda-tó melletti Corno di'Bo szikláit koptattuk 5 kötélhosszon keresztül.

Jumelle, az elrejtett hegy

- Svájcban az ételeknek alig van ízük.
- Még fűszert sem használnak ?
- És Svájcban az emberek nem isznak kefírt.
- Még tejük sincs ? Nehéz elképzelni.
- Nem nehéz, ha megpróbálja.

Valami ilyesmi dialógus folyhatott volna le Forrest Gump és John Lennon között, ha Svájcban lett volna anno a ping-pong mérkőzés. :-) Nekem meg ez járt folyamatosan az agyamban, amikor végre a sok-sok sziklacsúcs között megtaláltuk, melyik is a Jumelle.

Na de kicsit előre szaladtam a sztoriban.

Aigle, Svájc hajnali 9 óra... Ez is csak egy olyan nap, mint a többi. Kicsit borult időjárás, de azért bizakodóak vagyunk, hátha ma nem fog esni. Évivel autóba szállunk és meg sem állunk Fermont községig. Itt egy kicsiny úton bevetődünk a tanyavilágba és kanyargunk fel-le az össze-vissza utakon. Tehenek néznek be az ablakunkon és mi pedig teljesen elveszetten egyre magasabban és magasabban járunk autónkkal a rettentő szűk utacskákon.

Egyszer csak egy német párba botlottunk, és együtt tekeregtünk tizen kilométereket a tanya-labirintusban. Egyszer csak zsákutcába tévedtünk és egy helyi gazda, aki csak svájci franciát beszélt – azt is erős tájszólással – elmagyarázta, hogy amit mi keresünk, az ott van pont a háza felett. Hiába tekergettük a kalauzt, hiába mentünk jobbra-balra, előre-hátra, semmilyen szögből nem stimmelt sem a könyvben szereplő fotó, sem a falrajz. Egyedül a csúcskereszt volt ott a helyén, de ez nekünk kevés egyezőség volt.

További tekergés után és még néhány száz méter szintkülönbséggel feljebb azonban megtaláltuk a Helyet. A német párocska nekilátott ebédet főzni, mi azonban Évivel ennél jóval türelmetlenebbek voltunk, így hamar összepakoltunk és elindultunk a bércek irányába.

Átvágtunk egy réten, elértünk egy drótkerítéshez és utána hegymászóösztönöm azt súgta, hogy a beszállást a kerítés mellett felfelé menetben tudjuk leghatékonyabban megközelíteni. Mennyire unalmas napunk lett volna, ha eme ihlet akkor nem ragadott volna el ! :-)

Az első óra még nem is volt vészes, hiszen csak felfelé haladtunk egy szép alpesi legelőn, s bár a felhők semmi jóval nem kecsegtettek, azért mi csak meneteltünk felfelé a gerinc irányába. Dél felé már látszott a Jumelle 2088m magas karcsú tömbje és a borda, az Aréte hívogatóan tornyosult előttünk. Felértünk a gerinc alá és szintben elkezdtünk gyalogolni. Az éjszakai eső kissé (értsd: nagyon) csúszóssá tette a füves, köves, sáros terepet. Amikor már kiszólóztuk egy alapfokú tanfolyamnyi mászóutat, egyszer csak megérett bennünk az az addig mélyen szántó gondolat, hogy talán nem ez a megközelítése áhított sziklánknak.

"Forduljunk vissza?" - "Forduljunk." Az eső elkezdett szemerkélni, majd zuhogóvá vált. Mi csak csúszkáltunk össze-vissza a sáros füvön. Rájöttünk, hogy amit mi ösvénynek véltünk felfedezni, nem más, mint a helyi zergék útvonala. Legalábbis az ösvényen levő „bogyókból” erre következtettünk.

A visszaút borzalmas volt. Fűszálról fűszálra kapaszkodva ereszkedtünk a völgy felé, közben azon izgulva, mikor csúszunk meg annyira, hogy a téli magashegyi anyagból is bemutassunk egy eszköz nélküli kicsúszásmegfogást, csak éppen sáros, törmelékes lejtőn. Az égiek azonban szerettek bennünket és megkíméltek, ám cserébe újabb tréfába kezdtek velünk: kisütött a nap.

Ha már fél napot eltöltöttünk azzal, hogy fel-alá sétáltunk az alpesi vadonban, hidegben, esőben, akkor az a minimum, hogy a napsütötte tájon megnézzük legalább a beszállást közelről. Egy viszonylag jól járható vízmosáson keresztül leereszkedtünk a völgybe és csodák-csodájára, kőkupacokkal – steinmann-okkal jelölt ösvénybe botlottunk. Hegymászó ösztönöm azt súgta, itt az időnk, kövessük őket.

Mormotalyukakkal tarkított legelőn keresztülsétáltunk, átléptünk egy működő villanypásztort – aki szereti az izgalmakat, nyalogasson meg egyet – és folytattuk az utat a Jumelle felé. Az eső közben szemerkélni kezdett, de bennünket ez már nem tudott eltéríteni eltökélt szándékunktól: ha addig élünk is, a beszállást látni fogjuk testközelből.

Már közel jártunk célunkhoz, amikor egyszer csak eget zengető sikítást hallottam hátulról. „Úristen, Évi megcsúszott és lezuhant?” - ez volt az első gondolatom. Hátrafordultam, de Évi stabilan ácsorgott a hegyoldalban, miközben egy mezei nyúl ugrándozott tőle el néhány méterrel, majd kíváncsian vizslatott bennünket.
Hol van, ami így megijesztett ? A nyúlon túl ? - kérdeztem.
Nem, a nyúl az.
Berittyentettem, úgy megijedtem.
A nyulat lefotóztam, majd Sir Lancelot bátorságával folytattuk utunkat. Az érdekesség az volt, hogy egy odút találtunk a hegy lábánál. Bíztam benne, hogy ez nem Kerberot barlangja, amelyet a rettegett szörny őriz és nem ötven férfi komplett csontvázát találjuk a mélyében. Helyette frissen vágott tüzelőt és nem túl régi hamut leltünk benne. Az eső már egészen komolyan esett, de most már úgy voltunk, ha már eddig eljutottunk, akár fel is mászhatnánk legalább az első kötélhossz végéig.

Felvettük a beülőket, átszedtük a kötelet és irány a szikla. Az első kötélhossz amúgy is könnyű négyeske volt, ráadásul nem is túl hosszú. A bal kezem irányában egy merő tejfölt láttam, a köd annyira beborított mindent, jobb felé pedig a völgyet, ahonnan felsétáltunk a szikláig.
A szikla tökéletesen tapadt még nedvesen is, így megszavaztuk az út folytatását. Ennél vizesebb már nem lehet, mi is bőrig áztunk, úgyhogy minden mindegy, irány a csúcs.

Három 5a (V+) nehézségű gyönyörű hossz után egy párkányra értünk, ahol szintén találtunk némi tüzelőt. Innen még egy 5c+ -os (VI/VI+) kötélhossz vezetett a Jumelle csúcsáig. Ezt is gyorsan megmásztuk egy szép táblán keresztül és egyszer csak fent találtuk magunkat a hegy tetején. A köd teljesen eloszlott, csak azt láttuk, hogy az eddig ködbe vesző táj valójában legalább 5-600m-rel lejjebb folytatódott talaj formájában, addig csak víz és levegő. Víz = eső... zuhogó eső.

Kötelünket befűztük az ereszkedő-standba és megkezdtük a lemenetet. A víztől jól megdagadt, így kicsit lassabban ment a haladás. Ellenben az ereszkedő eszközeink nem melegedtek át. A harmadik kötélhosszban találtam egy elhagyott expresszt. Ezt már felfelé is felfedeztem, csak akkor nem értem el, de most volt alkalmam elingázni érte.

Az ereszkedést pont a barlang szájánál fejeztük be. Gyorsan elraktuk a felszerelésünket és végtelenségig tartó lemenetbe kezdtünk, vissza az autónkhoz.